2. rész - Túl bensőséges...

   x.X.x

   Apa kérésére pontosan délelőtt fér tízre a rendelőjébe mentem. Az ablakból nézem a természet mozgását. Egy nagyobb széllökés megborzolja a fakoronákat, egy-két levél útra indul. A Nap tündököl, mint egy verőfényes nyári napon. Az emberek mosolyognak, a lány tavaszi időjárás ellenére. Minden gyönyörű, és nagyszerű.
Ha itt végzek sétálok egy nagyot! 
   Kezemben egy szatyrot szorítok, amiben az útközben vett 4 gömb fagyi ül a virágos kis tálkában. Kettő vanília és kettő citrom fagyi. A lánynak vettem, hiszen az első benyomás mindig nagyon fontos, még akkor is ha az egyik fél egy mentálisan beteg ember. Különben is, jónak lenni jó! Anyuék mindig ezt mondták nekem, olyannyira, hogy már néha túl soknak is érzem. Viszont sokszor melegséggel tölt el az a tudat, hogy jó voltam.
    Az órámra nézek éppen kilenc óra negyvenötkor kinyílik apu rendelőjének ajtaja és vele együtt belép a lány. Fekete haja van, lágy ívű szemöldöke, pisze orra és szép formájú ajka. Testalkata húsosabb, mint bármelyik Idol ismerősömnek. Nem mondható sem ducinak, sem túlsúlyosnak, inkább úgy mondanám, hogy van rajta mit fogni. Ruhái egyszerűek. Fekete koptatott farmer, piros fehér kockás ing, amin egy fekete kapucnis pulcsi van, lábain magasított szárú fehér-fekete AirMax díszeleg.
Jó, Jó!
- YoNa, had mutassam be a fiamat, Kim JongIn! - közelebb megyek hozzá, udvariasan meghajolok és köszöntöm.
- Szia, JongIn vagyok.
- M- Min YoNa. Örvendek. - kezdi dadogva, végül egész magabiztos lesz a hangja.
- Ma Ő fog szárnyai alá fogni. Kínozd meg nyugodtan. - mondja apán, és nevetve megfogja a lány vállát. - Jó időtöltést! - kimegy.
   Mély csend száll a szobára, ami a barátságosság érzését kelti. Kettő fotel van benne, egy asztal, amin víz és pohár van, egy tévé és néhány kép. Egy beszélgetős pszichológus szobának épp tökéletes. Nem tudom mit kellene mondanom, csak nézzük egymást és semmi sem történik. Szeméből az a szokásos csillogás eltűnt. De ami a legfurcsább, az az, hogy elvileg szereti az Ex-EXO-t, akkor miért nem ismer fel? Miért nem kezd el visítozni és rajongó módjára viselkedni.
- Hoztam neked valamit. - nyújtom elé a fagyit. - Edd meg gyorsan. - tanácsolom, enyhén félredöntött fejjel.
- Köszönöm, Kai. - mondja. Elveszi, meghajol.
Csak felismert.
Elindul az asztal felé, leteszi az asztalra, kibontja és csodálkozva néz vissza rám. Én pedig értetlenül nézek utána.
Nem tudom hova tenni őt!
- Gondolom apád mondta, hogy szeretem őket... - hangja tele van lemondással.
- Átolvastam a jelentését rólad. Hiszen ha te ismersz engem akkor nekem is kellene téged valamennyire. - az egyik fotelhez sétálok és leülök, majd előveszem a telefonom és nyomkodni kezdem.
    YoNa felül az asztalra törökülésben és a fagyit kezdi el enni, miközben jobbra balra ringatózik. Néha elmosolyodik, de amit észreveszi, hogy mit csinált elkomolyodik, mintha vissza fojtaná magát. Zárkózottnak mutatja magát.
De miért nem viselkedik úgy mint egy rajongó?
De apa másnak írta le. Lehet csak én nem tudom kezelni.
Jó ízűen elfogyasztotta a fagyit, feláll és a zacskóba visszacsomagolja a kis tálat, majd az én fotelemmel szembeniben helyet foglal.
- Kezdhetjük? - kérdezi és elnéz egy másik irányba.
- Igen és lenne pár kérdésem! - könyöklök térdemre. Bólint, én pedig rá kezdek. - Miért nem viselkedsz úgy mint egy rajongó? Miért nem visítozol? A többiek már rég ezt tennék, és úgy kellene lehámoznom őket a nyakamról.
- Talán ezt szeretnéd? - néz rám. Hihetetlen de azok az élettelen szemek egy pillanat alatt tétlenségre késztetnek. Meglepődve hőkölök hátra a székben.
- Mert ha szeretnéd akkor eljátszhatom. Tudod remek színész vagyok. - úgy játszik a hangszínével, ahogy nem szégyelli. Úgy néz ki, mint aki ezt már jól kigyakorolta már.
- Nem, szeretném. Köszönöm.
- Mit köszönsz? Azt hogy emberként kezellek, és nem úgy mint egy Idolt, akit ki lehet sajátítani? Különben is te is csak egy ember vagy, neked is vannak érzéseid, és nem hiszem hogy vágyad minden percben az lenne, hogy random emberek csak a nyakadba ugrándozzanak.
Ejha! Erre nem számítottam...
   Elakad a szavam. Egy szobában vagyok egy olyan emberrel, aki nem elsősorban az Idolt látja bennem hanem az embert, és tudatában van annak, hogy nem fenékig tejföl ez az élet.
- Talán nem tudsz mit mondani? - neveti el magát. Selymesen gurgulázó kacaja van. Száját nem takarja el, ami szépen megvillantja fehér fogsorát. - Akkor jó, tegnap este több óráig gondolkodtam ezen a kis monológon.
- Te tudtad mi fog történni? - hüledezve hitetlenkedek.
- A fiúk kicsit kiszámíthatók. Főleg ha valaki rákészül a találkozásra, úgy használja a testét és a szókincsét.
- Rafinált vagy te! - szűröm le a következtetést a kelleténél hangosabban.
- Inkább csak olyan vagyok, aki a saját malmára hajtja a vizet.
   Kevés olyan emberrel találkoztam eddig, aki így gondolkodott volna, valamint így rákészült volna egy találkozásra. Megfontolt emberre vall az ilyen viselkedés.
- Azért gondolkodtál tegnap ennyit ezen a monológon, hogy ne ess hasra?
- Nem mondhatnám. Inkább csak szeretném ha minden jó lenne. Tudod, sokszor ért már negatív érzelmi hatás. Nem szeretnék már csalódni.
- Ezért gyártasz le különböző forgatókönyveket és játszol le fejben, hogy ezt elkerüld?!
- Valami ilyesmi.
- Szereted a szituációs játékokat? - rám néz és egy pillanatra felcsillan a szeme.
- Szeretem.
- Akkor menjünk játszani! - pattanok fel a helyemről, csuklójánál fogva megragadom és húzom ki Mrs- Értetlenül-nézünk-egy-megbolondult-Idolrat.
    Igazat megvallva nem tudom mit miért csináltam, viszont most hogy már megtettem nem fogok szava hihetetlen lenni. De még mielőtt kilépnénk az ajtón visszafordulok, ő erősen a földet nézi. Elengedem karját és visszamegyek az asztalhoz, aminek egyik fiókjába tettem az érkezésem után a sapkám. Felállítom a gallérom, fejembe húzom a basketball sapkát majd vissza sétálok.
- Kész vagy? - kérdezem.
- Igen
- De ugye tudod, hogy akár meg is hallhatsz ha a rajongóim elkapnak. - mondom viccesen. Ő a szemembe néz, úgy mint azelőtt soha senki. Sötét barna szeme segítségért könyörög. Lelkem hárfáját pengeti.
- Nincs mit vesztenem.
Komolyan gondolja.
- Gyere. - fogom meg kezét és húzom magam után, hogy minél hamarabb az autómig érünk. Onnantól viszonylag aranyút lesz eljutni SeHunékhoz.

x.X.x

   Semmit sem vártam, és semmit sem gondoltam túl. Sohasem gondoltam át a dolgokat, mindig forró fejű voltam, akit az érzései vezéreltek. Kainak, vagyis JongInnek csak józan paraszti ésszel válaszoltam. Úgy gondolom az Idol egy fő hátránya van, több mellékúttal, az pedig az, hogy nincs magán életük. Mindenki szeretne egyszerű emberként élni előbb vagy utóbb, még akkor is ha fényűzésben élt le több évet. Én csak megfogalmaztam, azt amit sokan kigondoltak, de kevesen mondanak ki... ennyi. Még ha az a mondandó nem is volt olyan mély.
   Az a tény, hogy JongInnel ülök egy autóban igazából semmi sem változtat. Szomorúsággal egész eszeveszetten keresztezett életemben egyszer sem gondoltam volna meg, hogy úgy végzem egy egyszerű hiszti miatt, mint egy modern fanfictionban a főszereplő, hogy egyik napról a másikra fő "múzsájával" ül egy autóban és ugyan azt a levegőt szívja.
Hihetetlen!
   Mikor megtudtam, hogy Dr. Kim kinek is az apja, szívem szerint leszédültem volna a székről. Viszont az a tény, hogy találkoznom kellett vele, feszélyezett. Nem tudtam, hogy viselkedjek. Otthon a tükör előtt eljátszottam a cuki, csillogó szemű lányt, a nőies, sexy nőcit és ezeknek a keverékét. A jó fej, vicces egyszerűen sziporkázó egyéniséget... viszont akárhányszor öltöttem magamra a személyiségek színes skálájának más-más szerepét úgy éreztem magam egyre hűvösebben legbelül.
   Akkor jöttem rá, hogy csak magamat kell adnom és vagy elfogad olyan elfuserált embernek, mint amilyen vagyok, vagy nem. Legrosszabb esetben csak fél órát kellett volna velem töltenie. De minden nem várt fordulatot vett.
   Miss. Depressziót Mr. JongIn elviszi szituációs játékot játszani, méghozzá egyik barátjához.
- Hogy lettél depressziós? - kérdezi, miközben vezet. Ránézek, és észreveszem, hogy eddig még komolyabban nem is néztem végig.
   Egyszerű, kevés mintás, kék, pólót visel a dzsekije alatt. Nadrágja a pólójától kicsit világosabb helyenként fehér foltos, cipője pedig fehér sport sneaker. Fején fekete sapka díszeleg.
- Hosszú.
- Még vagy húsz perc az út SeHunhoz, addig az első részt elmondhatod. A többi pedig majd máskor. - mondja és enyhén húz egy féloldalas mosolyt.
- Kezdődött anyáék válásával, nagyon megviselt engem és a tesómat.
- Bátyád van igaz?
- Túl jól informált vagy. - egy görbe mosolyt húzok. - Én apához kerültem volna eredetileg, míg ő anyához. Azután jött a fordulat, apa lemondott a gyámságról, mert azt mondta nincs semmije amiből egy gyereket normális körülmények között felnevelhetne, így kerültem anyához. Anyát a válás túlságosan  megviselte, így hiszti rohamai lettek, és sokszor kiabált velem is meg a bátyámmal is. HyoMing elköltözött mihelyst betöltötte azt a kort és azóta nem láttuk. Egyedül maradtam anyámmal, aki nem tolerálja az álmaimat. Az a baj, hogy ő túl racionális, míg én apára ütve álmodozó típus vagyok. Innentől pedig jöttek a konfliktusok. Anya végig apát látta bennem, ezért azt éreztette velem, hogy gyűlöl. Tudod te szerencsés vagy... - nyelek egyet.
- Hogy?
- Megvan mindened, jó családod, nagyszerű barátaid és megtapasztaltad, azt ami nagyon keveseknek adatott meg...
- Fejezd be, jó?! - nyugodt hangon mondta, mégis a szóhasználata feldúltságra utalt.
- Jó. - feszült csend telepedett ránk egészen SeHun házáig.
    JongIn barátjának a családi háza egy egyemeletes ház, amiből elölről csak egy   két autós bejáró nyílt, ami felett egy terasz volt, a terasz korlátja fa volt, a tetőszerkezetet pedig kettő oszlop tartja. Mindez a bal oldalon volt elhelyezve. Jobb oldalon egy ablak nézett az utca felé, majd a fal mellett egy kis út, az elő tetőig onnan a pedig egyenes út a házba.
   Leállítja JongIn az autót a másik mellett bent a garázsban.
- Nincsenek itt a szülei? - kérdezem.
- Egyedül lakik egy a gamer.
- SeHun Gamer?
- Ja, két böfögés között. - mondja mire elnevetjük magunkat. -  Hallanod kellett volna, amikor felhívtam a Tánc Akadémiai felvételi értesítővel kapcsolatban. Két zombi gyilkolás között akkorát kiadott magából, hogy még én is majdnem megéreztem a szagát. -  neveti el magát, mire engem elkap a szomorúság a Tánc Akadémia hallatán.
- Haza szeretnék menni... - suttogom.
- Mi? Most? - enyhén felém hajol.
- Um. - bólintok.
- Nem fogsz, YoNa. Most játszani jöttünk és jól fogjuk érezni magunkat. Jó?
- Nem szeretném jól érezni magam.
- Figyelj, apa jóvoltából találkoztál velem, azzal a feltétellel, hogy hatok rád. Én pedig este, az idő alatt, amíg te a kis monológodat tervezted, én azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom megmutatni neked, hogy minden vég után van élet, amit lehet boldogan élni. - mosolyodik el, én pedig ok nélkül kibököm az első gondolatot ami eszembe jut.
- Pont te mondod ezt? - nyel egyet.
- Igen.
Ex-EXO...
- Miért akarsz te nekem segíteni, nem is ismersz?
- Tudod, én is vég utáni boldogságot keresem. Ha pedig a sors, ez esetben apa keresztezte az utunkat, akkor megpróbálom a legjobbat kihozni belőle.
   Óriásit pislogok és nyelek egyszerre.
- Gyere keressük együtt. - mondja, majd kiszáll az autóból, megkerüli és kinyitja az ajtót, kezét nyújtva néz be rám.
- Jössz?

Elfogadom segítő kezét, közben pedig elkap a remegés.
Csak tudnám mit tervez.