3. rész - Dirr-Durr

x.X.x

   SeHun agglegény lakása igen nagy. Az előszobából egyből az emeletre vezető lépcsőt lehet észrevenni, ami mellett egy kisebb folyosó van, ami a nappalival egybekötött étkezőbe és konyhába vezet. Bal felől pedig két ajtó van. Egyik mögül hangos kiabálás hallatszik.
- Öld meg! Vágd le a fejét! Öld meg! Öld már meg!!! - pillatannyi csend. - Áh te szerencsétlen! - egyre hangosodó lépteket hallunk majd nyílik az ajtó és kilép rajta SeHun, kócos hajjal, egy szál nadrágban és cipzáros pulcsiban, görnyedten.
- Helló! - köszön felénk, és megy tovább.
- Mindig ilyen? - kérdezem JongIntől, aki semmit sem sejthető arckifejezéssel néz SeHun után.
- Amióta feloszlottunk, igen!
- Neki szüksége lenne apádra! - fájdalmasan felnevet.
- Mindenkinek szüksége lenne apára.
- SEHUUUUUUN! - orbitális nagy ordítást hallunk a szobából, amiből gyenge fény szűrődik ki.
   JongIn egyedül hagyott, mivel SeHunt követte, míg én, kíváncsiságomnak teret engedve indultam meg a szoba felé, ahonnan az ijesztő hang jött.
   Ahogy egyre közelebb értem, úgy hallottam ki egyre kísértetiesebben dörmögő hangokat. Olyan volt, mint mikor valakinek elmegy a hangja és reggel próbál valamit motyogni, több kevesebb sikerrel. A sötétben csak egy monitor fénye és a rajta villódzó játék fények adtak kisebb fényt a szobának. Halkan a játék hanghatásai is hallatszódnak. Közelebb lopakodom, már éppen elérném a szék hátulját, mikor felkapcsolódik az asztalon lépő lámpa a széken ülő ember megfordul én pedig sikítva fenékre esek, és eltakarom szemeimet.
Egy pillanatra megállt a szívem!
   Lassan elhúzom szemem elől a kezem, amikor egy sötét alakot láttam meg, akinek a fejébe egy kapucni volt húzva. Arcából semmit sem lehet látni. Hátam mögött megtámasztom magam a jobb kezemmel, míg idegrendszerem izgatottsága a tetőfokára hág és tűrőképességem határát súrolja. Megköszörüli torkát, de valami nagyon mély hang jön ki szájából, arról nem is beszélve, hogy emeli felfele fejét.
- Cha... - én pedig lendítettem karomat és pofon vágtam.
- YoNa! - lépett be az ajtón JongIn, ahogy rá néztem aggódást vettem észre arcán, mögötte SeHun állt fapofával. Felpattanok és oda rohanok hozzá.
- Ő meg ki?
- Nos... - hajbókol kíváncsian jobbra-balra miközben a kapucnis alak kilétét akarja kideríteni. - Nem vagyok benne biztos, de szerintem...
- ChanYeol. - jelenti ki SeHun és oda meg hozzá. - Meghaltál, mert nem vágtad le a fejét! - mutat bambán a monitorra.
Miről beszél?
- Igen meghaltam, mert Ő nyakon ütött! - ahogy felállt, magasabb lett, mint SeHun. Fejéről lehúzta a kapucnit egyik kezével, míg a másikkal az arcát simogatta, ott ahol megütöttem.
Heh? ChanYeol?
- Ne légy rá mérges Chanie, ő csak demonstrálta, hogy hogyan kellett volna leütnöd a zombit! Lehet nekem is meg kellene mutatnom neked. - nyomkodta meg tenyerét SeHun.
MEGÜTÖTTEM CHANYEOLT!
- Haragtartó? - suttogva kérdezem JongIntól.
- Nem.
- Könnyen megbékél?
- Nem tudom, én még nem húztam fel. Látszólag most nagyon pipa.
- És... mond... szereti a csokis citromos fagyit?
- Nem.
- Meghalok! - jelentem ki.
- Meg! - ülteti el még jobban kicsi lelkemben a nem-bocsátok-meg magot. SeHun nagyot morog és leül a gép elé. JongIn levetődik a jobb oldalon lévő kanapéra, én pedig szégyenemben még mélyebbre süllyedek.
   Az ajtóban állok mint egy cölöp. Nem merek megmozdulni, hiszen olyan feszültnek érzem személyem és ChanYeol közötti láthatatlan levegőt, hogy szinte már fojtogat. Újaimmal babrálok mire észreveszem, hogy felém jön. Most már teljes mértékig ismerősek vonásai, a szeme, az orra a szája, pont olyan mint a videó klipekben. Helyes és magabiztosságot sugároz személyisége, amely jelen pillanatban inkább kelti bennem egy buldózer érzését, mint a menő férfiét. De ez lehet csak a történtek miatt van.
- Arrébb mennél? - kérdezi meg kicsit erősebb hangnemben.
- Persze. - felelem és arrébb lépek JongIn felé egy nagy lépést.
   Kilép az ajtón és én kötelességemnek érzem, hogy utána menjek. Bocsánatot kell kérnem tőle illetlen viselkedésem miatt. Lassan követem. De hát nem csak az én hibám volt, hiszen Ő ült egy kapucniban a sötét szobában, mint egy pszichopata.
   A bejárati ajtó jobb oldal felőli rövid folyosó végénél vagyok, a nappali bejáratánál. A nappali nagy és magas belmagasságú. Van benne egy zongora a bal oldal felőli ablak előtt, amin most a délutáni napsugarak tűznek be. Kicsit távolabb tőle a belső fal felőli résznél egy falra szerelt tévé, ami alatt egy kicsi kis polc rendszer van. Mindezzel szemben egy fekete bőr kanapé, ami a szobának egy karakteres jellegét adja. A zongorával szemközti fal egy üveg fal, ami a nagyobbacska kertre ad kilátást. A terasz ajtó pont velem szemben van.  Ezen kívül van még egy bár pult, egy gitár és pár játék konzol a szobában.
   Magam mellől kinyílik az ajtó, amit eddig nem is vettem észre. Kicsit nyikordul mire megugrok.
- Meg ne üss! - mondja ChanYeol védekező pozícióban állva mellettem.
- Nem szándékoztam. - felelem. Nagyot sóhajt és elmegy mellettem be a konyhába.
   A konyha hatalmas. Világos a csempe, míg a konyha szekrények vörösbe hajló tölgyfából készülhettek. Nekünk is olyan, ebből gondolom. Nagy konyhapult veszi körbe a falakat egyedül a nappali felőli rész szabad, ahol egy nagy boltív található, ami az ebédlőbe vezet. Ugyan így van megoldva a nappali felől is. Mosogatógép, külön álló főzőlap és sütő van beszerelve. A felső szekrénysorban van teli üveges, amikben tejüveg van, míg a többi szépen megfaragott tömör ajtajú.
   Belépek a szobába. ChanYeol kérdőn fordul felém.
- Őrült rajongó vagy, hogy követsz, pofozkodsz és JongInen lógsz, vagy mi? - Az ablak előtti pultra támaszkodva beszél.
- Csak egy rongyot szeretnék.
- Miért?
- Ne kérdezd, csak add!
- Hát jó. - beletörődő hangon mondta, majd kihúzta a maga mellett lévő fiókot és kivett egy rongyot. Közelebb sétálok hozzá Ő pedig ide nyújtja nekem. A rongyot a hidegre nyitott csap alá teszem, hogy elvizezzem. Elzárom a csapot kicsavarom a textil darabot és egy kis négyzetre hajtom.
- Tessék. - tartom felé. - Tedd oda, ahol megütöttelek, így nem lesz olyan piros később. - kérdőn néz rám. - Tessék. - ismétlem meg magam és csak azután vette el a kezemből, hogy még egyszer meglóbáltam a rongyot.
- Köszönöm. - mondja.
- Szeretnék bocsánatot kérni, hogy megütöttelek.
- Ugyan. Úgy is régen történt velem valami izgalmas. - mosolyodik el az ezer wattos mosolyával.
- Komolyan? - hirtelen elkomolyodik.
- Amióta feloszlott a banda, minden olyan unalmas. A fanok ugyan úgy megmaradtak, vagyis már akik, már akinek. Néha ha meglátnak az utcán az életedre törnek, de azon kívül semmi extra.
- Ezt olyan unottan mondod, mintha ez nem lenne jó.
- Már nem olyan, mint anno. - fájdalmas kis mosolyt húz az arcára. - Most te beszélj, minek vagy itt?
   Én pedig bele kezdtem, rövid életem mesélésének. Ügyeltem arra, hogy még véletlen se mondjak többet, mint JongInnek mondtam vagy az apukájának. Még nem érzem úgy hogy megnyílhatnék előttük.
- Akkor tömören. JongIn apja rá bízott JongInre, hogy hasson rád.
- Tömören? Nos, igen.
- Igazat megvallva az EXO-ból mindenkinek kellene egy ilyen doktor.
- Pont ezt mondta JongIn is. - nevetem el magam. Ekkor csengetésre leszünk figyelmesek.
   ChanYeol a bejárati ajtó melletti kis monitorhoz sétál, én pedig mint egy kiskutya csoszogva  követem őt. Napom csúcs pontja pedig hivatalosan is az lett, amikor neki mentem mert ő mereven bámulta a monitort.
- Áú.
- Bocsi. - mondja.
- Jó kemény a vállad.
- Legközelebb majd veszem a bókot, de most nem.
- Ugyan miért? - kérdezek vissza.
- Meg jött! - Kiáltja el magát, mire SeHun felel.
- Ki?
- Crystal! - a szó hallatára futás hangját lehet észrevenni, majd pillanatokkal később JongIn érkezik meg mellénk, kicsit feszültebben, mint mikor elváltunk.
- Úr isten! Ennyi Idollal egy lakásban! Csoda, hogy nem bolondulok meg és nem jön ki belőlem a őrült rajongó! - szövegemet béna mozgással és még bénább grimaszokkal színesítem az oda illő helyen. Hangszínemmel pedig nagyszerűen játszok. Még magamat is meglepem. Mind a ketten rám merednek.
- YoNa! - szólnak rám egyszerre. - Ez nem poén!
- Miért nem? Azt tudom, hogy jártok. Nem leszek útban. El játszok én a PS4-en a nappaliban.
- Crystal, nos nagyon féltéken típus.
- CanhYeol. A szokásos, oké? - kérdezi JongIn kicsit aggódóbb hangnemben.
- Oké.
- Szokásos? Heh? Azt nem egy bárban szokták kérni? - ChanYeol kézen ragad és húzni kezd maga után. Útja egyből a házba vezető garázsajtóhoz vezet.
- Elegem van, hogy ma mindenki kedvére rángat, mint egy babát. Mi a fene folyik itt? -  makacsolom meg magam miközben kitéptem kezéből a csuklóm.
- Ne most kérlek, később felhívlak és megbeszéljük, Chanie majd haza visz.
- Csak így egyszerűen rá bízol? Egy vad idegenre? - döbbenetem jeléül kicsit tátva tartom a számat.
- Én is vad idegen vagyok!
   JongIn elmosolyodik, és rá jövök, hogy igaza van. Elismerem, tudom a magasságát, vércsoportját, születési idejét és helyét, pozícióját a csapatban, hobbijait és minden fan cuccot, viszont ha komolyan bele gondolok, akkor tényleg nem ismerem őt. Egy kicsit sem.
   ChanYeol ismét megfogja a kezem, de ezúttal csak néz rám.
- Gyere. - mondja kedves hangon. Megértőn. Hangszínében törődés is hallható. Hív magához, hogy menjek vele. Érdekes, hogy egy szó mögött mennyi minden jelentés lehet. Bólintok és követem a garázsba. Az utolsó hang, amit hallok az ajtó csapódás után az az, hogyan JongIn köszönti kedvesét, egy nagyon szép sz betűs szóval.
Engem pedig elkap a szorongás.

2. rész - Túl bensőséges...

   x.X.x

   Apa kérésére pontosan délelőtt fér tízre a rendelőjébe mentem. Az ablakból nézem a természet mozgását. Egy nagyobb széllökés megborzolja a fakoronákat, egy-két levél útra indul. A Nap tündököl, mint egy verőfényes nyári napon. Az emberek mosolyognak, a lány tavaszi időjárás ellenére. Minden gyönyörű, és nagyszerű.
Ha itt végzek sétálok egy nagyot! 
   Kezemben egy szatyrot szorítok, amiben az útközben vett 4 gömb fagyi ül a virágos kis tálkában. Kettő vanília és kettő citrom fagyi. A lánynak vettem, hiszen az első benyomás mindig nagyon fontos, még akkor is ha az egyik fél egy mentálisan beteg ember. Különben is, jónak lenni jó! Anyuék mindig ezt mondták nekem, olyannyira, hogy már néha túl soknak is érzem. Viszont sokszor melegséggel tölt el az a tudat, hogy jó voltam.
    Az órámra nézek éppen kilenc óra negyvenötkor kinyílik apu rendelőjének ajtaja és vele együtt belép a lány. Fekete haja van, lágy ívű szemöldöke, pisze orra és szép formájú ajka. Testalkata húsosabb, mint bármelyik Idol ismerősömnek. Nem mondható sem ducinak, sem túlsúlyosnak, inkább úgy mondanám, hogy van rajta mit fogni. Ruhái egyszerűek. Fekete koptatott farmer, piros fehér kockás ing, amin egy fekete kapucnis pulcsi van, lábain magasított szárú fehér-fekete AirMax díszeleg.
Jó, Jó!
- YoNa, had mutassam be a fiamat, Kim JongIn! - közelebb megyek hozzá, udvariasan meghajolok és köszöntöm.
- Szia, JongIn vagyok.
- M- Min YoNa. Örvendek. - kezdi dadogva, végül egész magabiztos lesz a hangja.
- Ma Ő fog szárnyai alá fogni. Kínozd meg nyugodtan. - mondja apán, és nevetve megfogja a lány vállát. - Jó időtöltést! - kimegy.
   Mély csend száll a szobára, ami a barátságosság érzését kelti. Kettő fotel van benne, egy asztal, amin víz és pohár van, egy tévé és néhány kép. Egy beszélgetős pszichológus szobának épp tökéletes. Nem tudom mit kellene mondanom, csak nézzük egymást és semmi sem történik. Szeméből az a szokásos csillogás eltűnt. De ami a legfurcsább, az az, hogy elvileg szereti az Ex-EXO-t, akkor miért nem ismer fel? Miért nem kezd el visítozni és rajongó módjára viselkedni.
- Hoztam neked valamit. - nyújtom elé a fagyit. - Edd meg gyorsan. - tanácsolom, enyhén félredöntött fejjel.
- Köszönöm, Kai. - mondja. Elveszi, meghajol.
Csak felismert.
Elindul az asztal felé, leteszi az asztalra, kibontja és csodálkozva néz vissza rám. Én pedig értetlenül nézek utána.
Nem tudom hova tenni őt!
- Gondolom apád mondta, hogy szeretem őket... - hangja tele van lemondással.
- Átolvastam a jelentését rólad. Hiszen ha te ismersz engem akkor nekem is kellene téged valamennyire. - az egyik fotelhez sétálok és leülök, majd előveszem a telefonom és nyomkodni kezdem.
    YoNa felül az asztalra törökülésben és a fagyit kezdi el enni, miközben jobbra balra ringatózik. Néha elmosolyodik, de amit észreveszi, hogy mit csinált elkomolyodik, mintha vissza fojtaná magát. Zárkózottnak mutatja magát.
De miért nem viselkedik úgy mint egy rajongó?
De apa másnak írta le. Lehet csak én nem tudom kezelni.
Jó ízűen elfogyasztotta a fagyit, feláll és a zacskóba visszacsomagolja a kis tálat, majd az én fotelemmel szembeniben helyet foglal.
- Kezdhetjük? - kérdezi és elnéz egy másik irányba.
- Igen és lenne pár kérdésem! - könyöklök térdemre. Bólint, én pedig rá kezdek. - Miért nem viselkedsz úgy mint egy rajongó? Miért nem visítozol? A többiek már rég ezt tennék, és úgy kellene lehámoznom őket a nyakamról.
- Talán ezt szeretnéd? - néz rám. Hihetetlen de azok az élettelen szemek egy pillanat alatt tétlenségre késztetnek. Meglepődve hőkölök hátra a székben.
- Mert ha szeretnéd akkor eljátszhatom. Tudod remek színész vagyok. - úgy játszik a hangszínével, ahogy nem szégyelli. Úgy néz ki, mint aki ezt már jól kigyakorolta már.
- Nem, szeretném. Köszönöm.
- Mit köszönsz? Azt hogy emberként kezellek, és nem úgy mint egy Idolt, akit ki lehet sajátítani? Különben is te is csak egy ember vagy, neked is vannak érzéseid, és nem hiszem hogy vágyad minden percben az lenne, hogy random emberek csak a nyakadba ugrándozzanak.
Ejha! Erre nem számítottam...
   Elakad a szavam. Egy szobában vagyok egy olyan emberrel, aki nem elsősorban az Idolt látja bennem hanem az embert, és tudatában van annak, hogy nem fenékig tejföl ez az élet.
- Talán nem tudsz mit mondani? - neveti el magát. Selymesen gurgulázó kacaja van. Száját nem takarja el, ami szépen megvillantja fehér fogsorát. - Akkor jó, tegnap este több óráig gondolkodtam ezen a kis monológon.
- Te tudtad mi fog történni? - hüledezve hitetlenkedek.
- A fiúk kicsit kiszámíthatók. Főleg ha valaki rákészül a találkozásra, úgy használja a testét és a szókincsét.
- Rafinált vagy te! - szűröm le a következtetést a kelleténél hangosabban.
- Inkább csak olyan vagyok, aki a saját malmára hajtja a vizet.
   Kevés olyan emberrel találkoztam eddig, aki így gondolkodott volna, valamint így rákészült volna egy találkozásra. Megfontolt emberre vall az ilyen viselkedés.
- Azért gondolkodtál tegnap ennyit ezen a monológon, hogy ne ess hasra?
- Nem mondhatnám. Inkább csak szeretném ha minden jó lenne. Tudod, sokszor ért már negatív érzelmi hatás. Nem szeretnék már csalódni.
- Ezért gyártasz le különböző forgatókönyveket és játszol le fejben, hogy ezt elkerüld?!
- Valami ilyesmi.
- Szereted a szituációs játékokat? - rám néz és egy pillanatra felcsillan a szeme.
- Szeretem.
- Akkor menjünk játszani! - pattanok fel a helyemről, csuklójánál fogva megragadom és húzom ki Mrs- Értetlenül-nézünk-egy-megbolondult-Idolrat.
    Igazat megvallva nem tudom mit miért csináltam, viszont most hogy már megtettem nem fogok szava hihetetlen lenni. De még mielőtt kilépnénk az ajtón visszafordulok, ő erősen a földet nézi. Elengedem karját és visszamegyek az asztalhoz, aminek egyik fiókjába tettem az érkezésem után a sapkám. Felállítom a gallérom, fejembe húzom a basketball sapkát majd vissza sétálok.
- Kész vagy? - kérdezem.
- Igen
- De ugye tudod, hogy akár meg is hallhatsz ha a rajongóim elkapnak. - mondom viccesen. Ő a szemembe néz, úgy mint azelőtt soha senki. Sötét barna szeme segítségért könyörög. Lelkem hárfáját pengeti.
- Nincs mit vesztenem.
Komolyan gondolja.
- Gyere. - fogom meg kezét és húzom magam után, hogy minél hamarabb az autómig érünk. Onnantól viszonylag aranyút lesz eljutni SeHunékhoz.

x.X.x

   Semmit sem vártam, és semmit sem gondoltam túl. Sohasem gondoltam át a dolgokat, mindig forró fejű voltam, akit az érzései vezéreltek. Kainak, vagyis JongInnek csak józan paraszti ésszel válaszoltam. Úgy gondolom az Idol egy fő hátránya van, több mellékúttal, az pedig az, hogy nincs magán életük. Mindenki szeretne egyszerű emberként élni előbb vagy utóbb, még akkor is ha fényűzésben élt le több évet. Én csak megfogalmaztam, azt amit sokan kigondoltak, de kevesen mondanak ki... ennyi. Még ha az a mondandó nem is volt olyan mély.
   Az a tény, hogy JongInnel ülök egy autóban igazából semmi sem változtat. Szomorúsággal egész eszeveszetten keresztezett életemben egyszer sem gondoltam volna meg, hogy úgy végzem egy egyszerű hiszti miatt, mint egy modern fanfictionban a főszereplő, hogy egyik napról a másikra fő "múzsájával" ül egy autóban és ugyan azt a levegőt szívja.
Hihetetlen!
   Mikor megtudtam, hogy Dr. Kim kinek is az apja, szívem szerint leszédültem volna a székről. Viszont az a tény, hogy találkoznom kellett vele, feszélyezett. Nem tudtam, hogy viselkedjek. Otthon a tükör előtt eljátszottam a cuki, csillogó szemű lányt, a nőies, sexy nőcit és ezeknek a keverékét. A jó fej, vicces egyszerűen sziporkázó egyéniséget... viszont akárhányszor öltöttem magamra a személyiségek színes skálájának más-más szerepét úgy éreztem magam egyre hűvösebben legbelül.
   Akkor jöttem rá, hogy csak magamat kell adnom és vagy elfogad olyan elfuserált embernek, mint amilyen vagyok, vagy nem. Legrosszabb esetben csak fél órát kellett volna velem töltenie. De minden nem várt fordulatot vett.
   Miss. Depressziót Mr. JongIn elviszi szituációs játékot játszani, méghozzá egyik barátjához.
- Hogy lettél depressziós? - kérdezi, miközben vezet. Ránézek, és észreveszem, hogy eddig még komolyabban nem is néztem végig.
   Egyszerű, kevés mintás, kék, pólót visel a dzsekije alatt. Nadrágja a pólójától kicsit világosabb helyenként fehér foltos, cipője pedig fehér sport sneaker. Fején fekete sapka díszeleg.
- Hosszú.
- Még vagy húsz perc az út SeHunhoz, addig az első részt elmondhatod. A többi pedig majd máskor. - mondja és enyhén húz egy féloldalas mosolyt.
- Kezdődött anyáék válásával, nagyon megviselt engem és a tesómat.
- Bátyád van igaz?
- Túl jól informált vagy. - egy görbe mosolyt húzok. - Én apához kerültem volna eredetileg, míg ő anyához. Azután jött a fordulat, apa lemondott a gyámságról, mert azt mondta nincs semmije amiből egy gyereket normális körülmények között felnevelhetne, így kerültem anyához. Anyát a válás túlságosan  megviselte, így hiszti rohamai lettek, és sokszor kiabált velem is meg a bátyámmal is. HyoMing elköltözött mihelyst betöltötte azt a kort és azóta nem láttuk. Egyedül maradtam anyámmal, aki nem tolerálja az álmaimat. Az a baj, hogy ő túl racionális, míg én apára ütve álmodozó típus vagyok. Innentől pedig jöttek a konfliktusok. Anya végig apát látta bennem, ezért azt éreztette velem, hogy gyűlöl. Tudod te szerencsés vagy... - nyelek egyet.
- Hogy?
- Megvan mindened, jó családod, nagyszerű barátaid és megtapasztaltad, azt ami nagyon keveseknek adatott meg...
- Fejezd be, jó?! - nyugodt hangon mondta, mégis a szóhasználata feldúltságra utalt.
- Jó. - feszült csend telepedett ránk egészen SeHun házáig.
    JongIn barátjának a családi háza egy egyemeletes ház, amiből elölről csak egy   két autós bejáró nyílt, ami felett egy terasz volt, a terasz korlátja fa volt, a tetőszerkezetet pedig kettő oszlop tartja. Mindez a bal oldalon volt elhelyezve. Jobb oldalon egy ablak nézett az utca felé, majd a fal mellett egy kis út, az elő tetőig onnan a pedig egyenes út a házba.
   Leállítja JongIn az autót a másik mellett bent a garázsban.
- Nincsenek itt a szülei? - kérdezem.
- Egyedül lakik egy a gamer.
- SeHun Gamer?
- Ja, két böfögés között. - mondja mire elnevetjük magunkat. -  Hallanod kellett volna, amikor felhívtam a Tánc Akadémiai felvételi értesítővel kapcsolatban. Két zombi gyilkolás között akkorát kiadott magából, hogy még én is majdnem megéreztem a szagát. -  neveti el magát, mire engem elkap a szomorúság a Tánc Akadémia hallatán.
- Haza szeretnék menni... - suttogom.
- Mi? Most? - enyhén felém hajol.
- Um. - bólintok.
- Nem fogsz, YoNa. Most játszani jöttünk és jól fogjuk érezni magunkat. Jó?
- Nem szeretném jól érezni magam.
- Figyelj, apa jóvoltából találkoztál velem, azzal a feltétellel, hogy hatok rád. Én pedig este, az idő alatt, amíg te a kis monológodat tervezted, én azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom megmutatni neked, hogy minden vég után van élet, amit lehet boldogan élni. - mosolyodik el, én pedig ok nélkül kibököm az első gondolatot ami eszembe jut.
- Pont te mondod ezt? - nyel egyet.
- Igen.
Ex-EXO...
- Miért akarsz te nekem segíteni, nem is ismersz?
- Tudod, én is vég utáni boldogságot keresem. Ha pedig a sors, ez esetben apa keresztezte az utunkat, akkor megpróbálom a legjobbat kihozni belőle.
   Óriásit pislogok és nyelek egyszerre.
- Gyere keressük együtt. - mondja, majd kiszáll az autóból, megkerüli és kinyitja az ajtót, kezét nyújtva néz be rám.
- Jössz?

Elfogadom segítő kezét, közben pedig elkap a remegés.
Csak tudnám mit tervez.

1. rész - Egy jó pszichológus mindent megold!

x.X.x

   Csak egy szokásos családi vasárnapi vacsival indult minden. Anya megterített, apa velem szemben ül a családfő helyén míg mellettem a nővéreim és az unoka öcsém foglal helyet. Csípős babpaszta levest csinált anya, hiszen még kora tavaszi az időjárás, könnyen meglehet fázni.

- Áh! - szürcsöl a levesbe apa nagyokat, miközben elismerően bólogat. Nagyon szereti anya főztjét. 

- Ízlik? - kérdezi mosolyogva anya.

- Meghiszem azt! - feleli és szed egy újabb adagot. Néha elcsodálkozok, hogy tud annyit enni, hogy mégsem szedi magára a felesleges kalóriákat. Habár ha azt nézzük elégeti.

   A családom egy Perfect Pictrue, azaz nincs benne hiba, vagyis ezt állítják. Apa pszichológus, anya a cég igazgatói asszisztens, legidősebb nővérem Japánban míg a fiatalabbik Olaszországban tanul, én pedig táncot tanulok, mint kakukk tojás. 

   A Tánc Akadémián Alap szakán tanulok, amolyan másod szakma viszonylatban, miközben a gimnáziumi utolsó évemet taposom. Tegnap kaptam meg, hogy felvettek a Tánc és Zene Művészeti Akadémiára. 

Éljen...!

   Néha hátránynak érzem, hogy apát mindenki ismeri, anyunak alapjában véve nincs nagy hírneve, viszont ha valaki meghallja azt hogy Hyundai, és hogy asszisztens, egyből arany útra lép a kegyelt és szó szerint Korea az ölébe pottyan.

Ennyit a Chaebol cégekről!

   Nővéreim úgy tökéletesek ahogy vannak. Szépek, okosak, nyelveken beszélnek. Nem úgy, mint én! Köszönöm szépen, én jól vagyok. Táncolgatok, énekelgetek mindkettő igen jól megy, viszont nincs nyelvérzékem és hiába jutott ki a páratlan genetika legjava akkor sem szeretek tanulni. 

- JongIn! - szólít nevemen apa, felnézek az evésből. - Holnap bemutatlak valakinek. Remélem jól kijöttök majd egymással. 

- Apa, azt hittem ezt már megbeszéltük. Nem megyek hozzá senkihez.

- Mondtam én bármilyen szóval is ezt? Igaz, hogy akivel találkozni fogsz egy lány - hirtelen mindenki letette az evőeszközét és hol apára, hol pedig rám néztek. -, de nem akarok tőle semmit. Különben is, nincs jó státusza.

- Már megint a státusz... apa ha így folytatod nem lesznek unokáid. - szólal fel az idősebb nővérem.

- Pedig már szeretnél igaz? - incselkedett a fiatalabbik.

- Ki az akivel találkoznom kell? - érdeklődöm.

- Egy lány.

- Igen, és?

- Épp a kezelésem alatt áll. Szeretném ha gardedámja lennél, és segítenéd ahol csak tudod. Szeret táncolni, csak hát a családi helyzete tönkretette lelkileg. Mondhatni labilis. De nem köz és önveszélyes. Csak hangulat ingadozásai vannak.

- Tehát egyik pillanatban happy másikban meg a világ bánatát hordozza magán?

- Hát valami olyasmi. 

Szuper...!

- Holnap eljön a rendelőmbe. Szeretném ha beszélnél vele. Jó hatással vagy az emberekre. 

- Holnap Sehunnal leszek... - gyártom a kibújót.

- Mit csináltok? Nekem erről még miért nem szóltál, kicsikém? - és íme anya, aki még mindig a pelenkás és kék felhő mintás cumist látja bennem. 

Kérlek vedd figyelembe, hogy már elmúltam húsz!! És legálisan ihatok alkoholt! Köszi!

- Állatkertbe. - bököm ki, mire mindenki úgy néz rám, mint egy holdkórosra. - Vagy bowlingozni. Nem tudom még... elvileg hoz valakit.

- Két fiú és egy lány? - hüledezik anya. - A szülei ezt engedik?! 

- Gondolom. De nem mondtam, hogy lány. - anya nyel egyet, majd iszik egy kortyot és folytatja.

- Fiacskám, apádnak ez nagyon fontos. Tedd meg az Ő kedvéért.

- Csak pár perc lesz az egész? - kérdezem.

- Igen. - feleli.

- Jó, benne vagyok. De add át a lány kartonját, hogy át tudjam olvasni, mi is a diagnózisod.

   Szobámban az író asztalomnál ülve olvasgatom a leleteket. Agyrázkódással került kórházba, mert leesett a lépcsőről, mikor egy heves veszekedés után anyjától akart elmenni. Enyhe agyrázkódása lett és a kórházban tartották pár napig megfigyelés miatt. Ez idő alatt apa kezelte. Beszélgetett vele. Ami biztos, hogy táncot tanult, és hogy oda szeretne jelentkezni, ahova én meghallgatás nélkül bekerültem. Állítása szerint az anyja nem szereti, apja nincs. Bátya otthagyta őket két éve. Táncba menekült és a zenébe, hogy önmaga maradhasson... több kevesebb szerencsével.

   Barátságos és nyitott lány. Szereti a BTS-t. 

Rivális. 

    Viszont imádja a Ex-EXO koreográfiákat, és dalokat. 

Furcsa ízlés, viszont érdekesnek mondható.

   Szereti a vanília és citrom fagyit, a pandákat. Utálja a rózsaszínt, de szereti a fekete-piros kombót.

Érdekes...

   Jól beszél angolul és japánul...

Puff, egy okos tojás.

   De utálja a reál tantárgyakat. Ha felnő, nem szeretne olyanná válni, mint az anyja...

Miért? Milyen az anyja?

   Olyan ember szeretne lenni, aki képes megnevettetni másokat és boldogságot áraszt magából. Céltudatos.

Kisasszony, azt hiszem ön rossz úton halad...

    Bárhogy is olvasgatom a kórlapot mindenhogy egy elfuserált lányt látok benne. Szerintem akinek pszichológusra van szüksége, akkor az már régen rossz mentális állapotban van. 

   Átöltözök pizsamába, ami egy hosszú égszínkék nadrág és egy fekete trikó. Lefekszem az ágyba, magamra húzom a takarót, és lekapcsolom a villanyt.

   A sötétben elképzelem, ahogyan táncolok. Minden mozdulatát a Lucky One-nak, egyesével lassítva lepergetem lelki szemeim előtt. Mindez boldogsággal tölt el. Végül álomba merülök. Álmomban tizenkét táncoló, éneklő herceget látok egy színpadon ezüst fényben úszva. Mozdulataik elképesztőek és csodálatosak. Ám kihunynak a fények, és a koncertnek vége. Én pedig zilálva ébredek föl az éjszaka kellős közepén. 

   Már megint... egyre többször álmodom ezt... kezdek begolyózni, vagy csak a normál ítélő képességemet vesztettem csupán el? Az EXO megszűnt. Az SM csődbe ment, hogy Andrew leperelte az elnökről az utolsó garast is, amolyan végső kártérítés a meglopott Idolok miatt. Poén ebben az az, hogy mi, érintettek, ebből egy árva garast sem kaptunk. 

   SuHo végszó gyanánt csak annyit mondott: "A szürke hullám újra ragyogni fog!"

De hogy mikor, és hogy hogyan, nos... azt senki sem tudja.